logo-fpj.jpg (23862 bytes)

CIVIL ÉLET

 

 

 

Metzger Mária: A hajléktalanságról

 

 

Először Bényei Zoltán-Gurály Zoltán- Győri Péter-Mezei György: Tíz év után c. munkája alapján vizsgálom a hajléktalan kérdést. 1

A hajléktalanságról, mint társadalmi jelenségről kreált kép torzult, s torzultak az ezek alapján kialakított ellátási stratégiák is.

Az 1948 előtti hazai hivatalos szóhasználatban a „hajléktalan” jelentése a szállók, menhelyek, közterek lakóin túl a „lakástalanokat” is magában foglalta, a mai európai-angolszász szóhasználatban pedig a „homeless” jelentése általában még ezen túlmenően az elfogadható színvonal alatti, a zsúfolt lakásban élőket is jelöli.

A rendszerváltozás környékén jelent meg az „öntudatos” hajléktalanok, akik megpróbálnak jogaikért demonstrálni, szövetkezni, közösségként fellépni. Nem sokkal később, e hajléktalanokból lettek a hajléktalan ellátás használói, miközben újabb és újabb csoportok jelentek meg.

Egyes meghatározások újra definiálása:

-          „fedél nélkülieknek” (roofless) nevezzük azokat, akik éjszakáikat közterületen, a szabad ég alatt vagy  valamely, nem a lakhatást szolgáló zugban töltik;

-          „effektív hajléktalanoknak” tekintjük azokat, akik vagy „fedél nélküliek”, vagy semmilyen stabil, tartós lakhatási lehetőséggel nem rendelkeznek

-          „lakástalanoknak” ( people without flat) tekintjük azokat, akik vagy „fedél nélküliek”, vagy „effektív hajléktalanok”, vagy stabilan nem lakásban, de lakhatást szolgáló helyiségben laknak ( munkásszálló, börtön, bentlakásos intézmények, stb. ); vagy ugyan tartósan lakásban töltik éjszakájukat, de a lakás folyamatos használata fölött nem rendelkeznek ( nem tulajdonosok, vagy főbérlők, hanem al-, ágybérlők, szívességi lakáshasználók, befogadottak );

-          „otthontalanoknak” („a hajléktalanság veszélyében élőknek”) tekintjük azokat, akik vagy „fedél nélküliek”, vagy „effektív hajléktalanok”, vagy „lakástalanok”, vagy lakásban laknak, de az alkalmatlan arra, hogy benne családot alapítsanak és otthont rendezzenek be ( a lakás túlzsúfoltsága miatt pl. ) 

A hajléktalanság olyan életforma, társadalmi és egyben személyes viszonyok összessége, amelyben az előbb felsorolt élethelyzetek váltják egymást és gyakoriak a mozgások az egyikből a másikba és viszont. A lakhatásmódbeli váltások egyik állomása az ún. hajléktalanellátó intézményrendszer. A hajléktalanság egyik legfőbb megjelenési formája a lakástalanság, azonban nem a lakástalanság a hajléktalanság legfőbb kiváltó oka.

Arra a kérdésre, hogy „Mi az oka annak, hogy hajléktalanellátást vesz igénybe?” a szállókon meghúzódók 2/3-a a személyes problémákat ( válás, kiüldöztetés), 1/5-ük közvetlenül a lakhatással összefüggő gondot ( kilakoltatták, albérlete megszűnt, lakhatatlanná vált a lakása, eladta azt ), s minden hetedik válaszoló ún. gazdasági-intézményi okot ( nevezetesen, hogy kórházból, börtönből, állami gondozásból jött, vagy munkát keresni jött Budapestre) említett.

A lakástalanság már a lecsúszás egy stádiuma, hiszen korábban volt saját lakásuk. Ha a „lakásvesztők” által elveszített lakások zsúfoltságát vizsgáljuk, akkor azt találjuk, hogy 1/5-ük kifejezetten kedvező körülményeket veszített el (30m2/fő lakóterület fölött élt), közepesen zsúfolt lakásból érkezett (10-29m2/fő) több mint 2/3-uk. Nyomor szintű zsúfoltságnak tekintem, ha egy lakónak ( 10m2/fő) kevesebb tér jut. Ilyen lakásból érkezett a szállólakók kevesebb mint egytizede. Ma a szociális jogszabályok egy szállólakónak minimálisan 6 négyzetméternyi lakóterület biztosítását írják elő.

A tipikus út, mely a menhelyhez vezet: a négy útvonat:

-          lakásból – menhelyre

-          lakásból –utcára-menhelyre

-          lakásból –szívességi lakásba –menhelyre

-          lakásból – szívességi lakásba –utcára-menhelyre.

A szállókra kerülőknek kevesebb mint egynegyede az, aki a lakásából egyenesen egy szállóra „megy be”.

A hajléktalanná válás személyi konfliktusokkal való összefüggésének erősségét mutatja, hogy 43%-ban a lakásában érte atrocitás a hajléktalanokat. Az utca ezután következik. A megkérdezettek közel 1-ét érte itt valamilyen bántalmazás. A menhelylakóknak csupán 4%-a említette konkrétan, hogy a menhelyen valamilyen bántalmazás érte.

A „lakásvesztők” 40%-a még konkrét problémamegoldó elképzeléssel rendelkezik, amikor kikerül lakásából. A kapcsolataikat mozgatni próbálók 4/5-e 1-2 embert tudott megkeresni. A megkeresettek között többen voltak a barátok, mint a családtagok, rokonok. Rákérdeztünk arra is, hogy a későbbikben próbált-e korábbi lakóhelyére visszamenni. Több mint egyharmaduk tett kísérletet a visszatérésre, közülük közel kétszer annyian voltak azok, akiknek a lakásból való kikerüléskor semmilyen kapcsolatuk nem volt, mint azok, akik rendelkeztek valamilyen segítő kapcsolattal.

Alapvető fiziológiai szükségletek kielégítésében 63% semmilyen segítő kapcsolatot nem tudott megemlíteni. A kapcsolatokkal rendelkezők felének a hét alapvető szükségletből csupán 1-2 szükséglet kielégítésére nyílt lehetősége. A hajléktalanlét a többség számára egyszerre jelenti a kapcsolatok elvesztését és egyben az alapvető szükségletek egyre gyakoribb kielégítetlenségét.

Az 1999. Februári kérdezés szerint is a hajléktalanok többségét (55%)  a 30-49 év közötti középkorosztály teszi ki. Ez a korosztály a magyar népességben alig haladja meg az 1/3-ot. (36,5%). Az 1 éven belül hajléktalanná váltak körében magasabb arányban találunk nőket ( 27%), mint a hajléktalanok teljes csoportjában (19%).

Korábban hangoztatott tétel volt, hogy a hajléktalanok nem a magyar társadalom legszegényebb, legiskolázatlanabb rétegeiből kerülnek ki. A 40 éven felüli korosztályoknál ez mind a szakmai végzettséggel, mind az érettségivel rendelkezőkre és a felsőfokú végzettségűekre nézve igaz. Jelentős eltérést észlelünk azonban az utóbbi egy évben hajléktalanná vált, s menhelyekre bekerült fiatalok iskolai végzettségében. A 30 éven aluli korosztályban a szakmával, ill. érettségivel rendelkezők aránya lényegesen elmarad az egész magyar népesség azonos korcsoportján belüli aránytól. Sajátos jelenségnek tartjuk, hogy több mint kétszerese körükben a 8 általánost vagy az annál kevesebbet végzettek aránya, mint a régebben hajléktalanná váltak e korosztályhoz tartozó csoportjában.

A menhelyeken élők mintegy egynegyede bármifajta rendszeres jövedelem nélkül tengeti az életét. Az újonnan hajléktalanná váltaknál ez az arány nem sokkal, 3%-kal magasabb. Az egy éven belül hajléktalanná váltak körében magasabb a munkaképesek aránya (77%, a kérdezetteknél 66%), nyilván ezzel is összefügg, hogy magasabb a rendszeres munkabérből élők aránya (44%, a kérdezetteknél 37%), lényegesebben kevesebben részesülnek valamilyen társadalombiztosítási ellátásban, ill. segélyben (28%, a kérdezetteknél 39%). Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a szállókon lakó hajléktalanok csoportján elül az egy évnél rövidebb ideje hajléktalanok fiatalabbak, munkaképesebbek, többen rendelkeznek rendszeres munkajövedelemmel, több köztük a nő, ugyanakkor iskolai végzettségük, hajléktalanná válásuk oka, magányosságuk, származási helyük megoszlása nem mutat eltérést a többiekétől, sőt ugyanolyan arányban helyezkednek el az intézményrendszer különböző szintjein is, mint a többiek. 

Férfiak –nők

A szállókon megkérdezettek 81%-a férfi, 19%-a nő. A fapadosokon a férfiak aránya 91%, az átmeneti szállókon viszont a férőhelyek 28%-át nők lakják. Az átmeneti szállókon az önkormányzat kétszer akkora arányban (35%) tart fenn női férőhelyeket, mint a civil szervezetek (18%). A nőknél ötször akkora az önkormányzati átmeneti szállókon való elhelyezkedés esélye, mint a civil fenntartású szállókon.

Mint említettük, a megkérdezettek egynegyede azt mondta, hogy semmiféle rendszeres jövedelemmel nem rendelkezik. Az átmeneti szállókon élők 9%-a, a fapadosokon tartózkodók 45%-a mondta, hogy nem rendelkezik rendszeres jövedelemmel. Az önkormányzati fapadosokon megfordulók között, a rendszeres jövedelemnélküliek aránya:

-          önkormányzati 54%

-          civil 40%.

A megkérdezettek 76%-a rendelkezik valamilyen rendszeres jövedelemmel, e jövedelem felerészben származik munkavégzésből ( az összes megkérdezett 37%-a), míg másik fele (rokkant)nyugdíj, vagy néhány esetben segély. Az átmeneti szállókon magasabb a rendszeres munkajövedelemmel rendelkezők aránya ( 43%, szemben a fapadosok 33%-os arányával), a civil fenntartású átmeneti szállókon azonban ez nem igaz, ott a rendszeres munkajövedelemmel rendelkezők aránya jóval alacsonyabb (31%). Az önkormányzati átmeneti szállókon lakók körében valamivel magasabb a munkaképes lakók aránya (önkormányzati:66%, nem önkormányzati 58%).

Az iskolai végzettség szerinti összetétele is némileg különböző az egyes intézménytípusokban: összességében legalább középfokú végzettsége van minden negyedik megkérdezettnek, a fapadosokon tartózkodók iskolai végzettsége átlagosan magasabb, talán éppen azért, mert az átmeneti szállókon lakók körében magasabb az idősek aránya. A fenntartók típusa szerint jelentős különbség mutatkozik abban, hogy az önkormányzati szállásokon a legfeljebb 8 általánost végzettek aránya 52%, a civil intézményeknél ez 37%.

A megkérdezettek nagy része (62%) egy évvel ezelőtt is valamilyen hajléktalanellátó intézményben lakott hajléktalanként. 25% azonban még lakásban töltötte éjszakáit. Többségük lakástalan volt.

Közterületen aludt, fedél nélküli volt, 1 évvel korábban a megkérdezetteknek csupán 7%-a ( az átmeneti szállókon lakóknál arányuk 5%, az éjjeli menedékhelyeken tartózkodóknál 7%).

A hajléktalanság átlagos hosszára adott válaszok is azt mutatják, hogy az éjjeli menedékhelyeken tartózkodók átlagosan 64 hónapja, az átmeneti szállók lakói valamivel rövidebb ideje, 60 hónapja hajléktalanok. Az éjjeli menedékhelyeken tartózkodók átlagosan 4 hónappal régebbre datálják hajléktalanságuk kezdetét, mint az átmeneti szállókon lakók, ugyanakkor a civil szervezetek által fenntartott bármilyen intézményben lévők átlagosan 16 hónappal korábbra helyezik hajléktalanságuk kezdetét, mint az önkormányzati fenntartású intézményekben lakó társaik (73, ill. 57 hónap).

A hajléktalanná válás okai közül jellegzetes különbségek mutatkoznak az önkormányzati és a nem önkormányzati fenntartású intézményekben lakók között. Első helyen a személyes okokat találjuk (64%), Egynegyedük említ ún. gazdasági jellegű okot, tizedük intézményből való kikerülést. A személyes ok az átlagosnál nagyobb arányban fordulnak elő a fapadosokon lévők körében, a gazdasági okok pedig az átmeneti szállókon lakók körében gyakoribbak. A civil fenntartású intézményekben az átlagosnál magasabb a személyes okok miatt hajléktalanná váltak aránya.

A lakástalanok, lakásvesztők „elfoglalják” az átmeneti szállós férőhelyeket, onnan nem jutnak tovább, sőt elfoglalják a fapadosok férőhelyeinek is egy nem csekély részét, ahová emiatt nem jutnak be a fedél nélküliek. Állításunk szerint az eddig kialakított hajléktalanellátó rendszer erre a feladatra egészében véve nem alkalmas. S ebből ismét az következik, hogy ezt a feladatot – nevezetesen a lakástalanság kezelését – vagy más részpolitikának és intézményrendszernek lenne a dolga ellátni.

1999. február 3-a este. Nem minden hajléktalan ember tud vagy akar eljutni minden este egy hajléktalan szálláshelyre, s az ő számukra is nyújtsunk némi segítséget. A teajáratok meleg teát és egyszerű felvágottas zsömlét osztanak, s szükség szerint egyéb segítséget is nyújtanak.

Úgy tűnik, hogy a teajáratokat felerészben fedél nélküliek, közterületeken éjszakázók veszik igénybe, egynegyedrészben olyan hajléktalanok, akik valamilyen hajléktalan szállón töltik az éjszakájukat, másik egynegyedrészben olyan lakástalanok, akik valamifajta lakásban aludtak az első éjszaka. 1998-tól azt is megkérdeztük a sorban állóktól, hogy a mai (soron következő) éjszakát hol fogják eltölteni. A nagy többség (közel 90%) „ugyanott” tölti a következő éjszakát is, ahol előzőéjjel aludt. A közterületen alvók mindössze 2%-a gondolta úgy, hogy jobb körülmények közt (pl.: ismerősnél) töltheti el a következő éjszakát.

A férfi-nő arány a teajáratokat használók körében kb.80-20%-os, de ha az önmagukat hajléktalannak tekintőkre, vagy az utcán élőkre, fedél nélküliekre szűkítjük a mintát, akkor a nők aránya ezen belül már csak 12-14%.

A kormegoszlást tekintve továbbra is meghatározó, hogy miközben a magyar lakosság 19%-a tartozik az idősek (60 év felüliek) korcsoportjába, addig az általunk kérdezett hajléktalanoknak csupán a 7%-a tartozott ide a korábbi években, s 1999-ben ez az alacsony arány is a felére csökkent. Ezzel párhuzamosan, míg a középkorúak (30-49 évesek) lakosságon belüli aránya 36,5%, addig a megkérdezett hajléktalanok körében e korcsoport súlya évek óta meghaladja az 57%-ot.

A teajáratokat igénybe vevők jelentős hányada (86%-a) hajléktalannak tekinti magát, a fennmaradó 14% olyan nem hajléktalan, aki a szerény ingyenes ellátás által a környékről odavonzott szegény lakónak tekinthető. De ami ennél talán még figyelemre méltóbb, az az, hogy a nem saját lakásban lakók (a lakástalanok) 74%-a is hajléktalannak tekinti magát, sőt többségük 58%-uk azt válaszolta, hogy több mint 3 éve hajléktalan. Egy éve vagy egy éven belül vált hajléktalanná a teajáratokat megkeresők 22%-a. A férfiak 20%-a, a nőknek viszont pontosan 1/3-a ennyi ideje hajléktalan. A többiek évente egyenletes ütemben csökkenő arányban váltak hajléktalanná, a férfiak átlagosan 57 hónapja.

Arra a kérdésre, hogy miért nem vesz igénybe hajléktalanszállást? ;  az derült ki, hogy a teajáratoknál megjelenők 12%-a szorul ki az ellátásból, hely- vagy információhiány miatt. A legnagyobb – mérsékelten növekvő – csoportot azok alkotják ( közel 50%), akik vélhetően már aludtak hajléktalanszállásokon, s a többiekkel vannak problémáik ( többek megfogalmazása szerint az „koszosak, sötétek”), vagy félnek a sorstársaik által őket érhető ártalmaktól (betegségektől, élősködőktől, lopástól, megveretéstől). Enyhén csökken azok aránya, akik valamilyen intézménnyel kapcsolatos probléma miatt nem veszik igénybe aznap a hajléktalanszállásokat (körülményes a bejutás, ÁNTSZ-igazolást, egyéb iratokat kérnek, zsúfolt, kitiltották, korai a nyitás.) A megkérdezettek 1 részét teszik ki azok, akik különösebb ok említése nélkül, egyszerűen nem akarnak intézményes ellátást igénybe venni (jobb, szabadabb kint, a menhely „nem embernek való” – mondják.

A mérések eredményei és a tapasztalatok azt mutatják, hogy a teajáratokat felkeresők összetétele nem változott jelentősen az elmúlt években, számuk azonban a szállásnyújtó és a krízisszolgáltatások változtatásai következtében érzékelhetően csökkent.

A fedélnélküliség élethelyzetei között folyamatos mozgás figyelhető meg. A „fedél nélküliek” többségében igen bizonytalan, lakhatásában krízisbe kerülő, lakástalan emberek. Az ellátó rendszerbe nem „alulról”, hanem „fölülről” érkeznek. Így a hajléktalanellátó intézmények egy védő-óvó „puffer” (háló) szerepet látnak el. Más szolgáltatások, intézmények, segítségnyújtási módok szükségeltetnek a fedél nélküliek, közterületeken élő hajléktalanok esetében, s mások azok számára, akiknek nincs biztos otthonuk.

Tapasztalataink szerint feltételezhetjük, hogy a szállást nyújtó intézményes ellátás előnyeként jöhet szóba maga a primer lakhatási lehetőség, az élelemhez, mosdáshoz, orvosi és szociális segítségnyújtáshoz jutás lehetősége, egyfajta védelem és biztonság, az informális kapcsolatok ápolása, ezen keresztül információk, munkaalkalmak, megélhetési technikák kicserélése, stb.

Hátrányként vehetjük számba a korábbi személyes kapcsolatok megszakadását, az idegen emberekkel való összezártságot, az ebből adódó új konfliktusokat, a másfajta magányt, a deklasszáló és hospitalizáló folyamatok beindulását, az addigi fennmaradási készségek kikopását, elvesztését. A „lakásvesztőket” mintha kevésbé vonzaná az intézményes ellátási rendszer, mégis sokszor rákényszerülnek az igénybevételére.

A fapadosok jórészt nem a fedél nélküli utcán élőket szolgálják ki, igénybe vevőik között igen sok a fiatal-középkorú, a munkaképes, sokukról feltételezhető, hogy külső segítséggel csak átmeneti használói lennének e szállásoknak.  A fapadosokat felkeresők kisebb része viszont éppen hogy valamilyen komplex,  specializált intézményes ellátást igényelne (szociális otthon, védett részleg, lábadozó).

Fontos lenne különböző támogatott lakhatási formák kialakítása. Segíteni kell az érintetteket hozzáférni egészségügyi ellátási formákhoz, mosási, mosakodási lehetőségekhez, szociális ügyek intézéséhez. Jelentős igény van olcsó, majdnem ingyenes lakhatási lehetőségekre is a piaci és egyéni krízishelyzetek áthidalása érdekében.

Magam végtelenül fontosnak tartom ez utóbb írottakat. Kevés konkrét tapasztalatom van – néhány segélyezésen  és napi adakozáson kívül -, de a helyzetet nagyon súlyosnak, fájdalmasnak látom és a társadalom nagyobb erőfeszítéseinek köszönhetően vélem orvosolhatónak.

 

Breitner Péter: A hajléktalanná válás lépcsőfokai c. írás alapján[2]

 

A tapasztalat sajnos azt mutatja, hogy a jogi megközelítés meglehetősen érzéketlen a probléma mélységére, sőt sok esetben a hatékony munka akadálya. Az 1993/III-mas (szociális) törvény definíciója szerint az a hajléktalan, aki: „bejelentett lakóhellyel nem rendelkező személy, kivéve azt, akinek bejelentett lakóhelye hajléktalanszállás”. A továbbiakban kimondja, hogy: ”Hajléktalan az, aki éjszakáit közterületen, vagy nem lakás céljára szolgáló helyiségben tölti”, valamint: „ A hajléktalan személyek ügyében a szociális igazgatási eljárásra az a szociális hatáskört gyakorló szerv illetékes, amelynek illetékességi területén a hajléktalan tartózkodik.” A szociális törvény, valamint az önkormányzatok helyi rendeletei sokszor egymásnak ellentmondó rendelkezéseket tartalmaznak, amelyek teljes diszfuncionalitást eredményeznek.

A veszélyeztetett helyzetbe kerülő egyén fokozatosan elveszti a többségi társadalomhoz fűződő utolsó kapcsolatait is, de még nem tartozik a hajléktalanok közé.Ekkor még nem teszi visszafordíthatatlanná a folyamatot a hajléktalanná válás dinamikája:

-          a kliens sem definiálja magát hajléktalannak,

-          még nem alakította ki az életformának azokat a sajátosságait, amelyek később csaknem lehetetlenné teszik a helyzet  pozitív irányú megoldását,

-          még meg lehetne akadályozni, hogy a kliens végképp kiszakadjon természetes (eredeti) környezetéből, ha a helyi szociális szervezetek megfelelő hatékonysággal kezelnék az ügyet.

Sajnos az érvényes jogszabályok és a velük való manipulálás  lehetőségei, a hajléktalanság felé terelik az érintetteket. Az effektív hajléktalanná válás után, még megpróbálnak  addigi élőhelyeiken boldogulni, de az önkormányzatok elutasítják kérelmeiket. Ok:

-          az „illetékességi területén tartózkodóval” nem hajlandó foglalkozni

-          környezettanulmány során kiderül, hogy az illető már nem tartózkodik az adott címen.

A kliens elvándorol a helyszínről. A célpont általában nagyváros, vagy az esetek túlnyomó részében Budapest. Kényszerűen rátalál azokra a hajléktalanok számára fenntartott, elkülönített intézményekre (elkülönített segélyezési iroda, elkülönített orvosi rendelő, elkülönített szállás, elkülönített munkaügyi központ,  s ha netán rosszul lesz, elkülönített mentő), amelyek mind afelé lökik, hogy önmagát végérvényesen hajléktalanként definiálja. A visszaútra csak a többségi társadalom tagjaival, annak vérkeringésében benne lévő emberekkel fenntartott vagy kialakított új kapcsolatok  révén kínálkozna lehetőség. A kliens megszünteti lakcímét, ezzel szimbolikusan is elvágva az utolsó szálat, amely még a valamikori otthonához köti.

A hajléktalanok jelentős részének ijesztő mértékben hiányzik az életéből mindenféle emberi kapcsolat. Ha korábban is összetartozó emberek: férj és feleség, testvérek vagy barátok együtt válnak hajléktalanná, jóval  védettebbek a „kiilleszkedési” folyamatokkal szemben.  Két- vagy többszemélyes, zárt közösséget alkotva, sokkal inkább meg tudják őrizni régi énjüket.  A hajléktalanellátó rendszer magányos emberek ellátására rendezkedett be.

Rendszeresen megtörténik, hogy az alkalmi munkaadó (leginkább egy építkezésen) a kialkudott fizetség nélkül elzavarja a hajléktalant, vagy még bántalmazza is. Ezt könnyebb elkerülni, ha nem egyedül vállal munkát az ember, hanem lehetőleg ketten, hárman vagy még többen mennek. A konstrukív munkakapcsolat megteremtésére általában csak a jobb szakemberek és a viszonylag stabilabb helyzetű hajléktalanok képesek. Az igazi probléma nem ezekben a külső okokban rejtőzik, hanem a hajléktalan ember személyiségében, élettörténetében, elszenvedett sérüléseiben, és az egész addigi élete során fellépett hiányokban keresendő. Érdemes megkülönböztetni egymástól a hajléktalan szó különböző jelentéseit. Egyrészt fedélnélküliséget jelent, másrészt egy bizonyos fajta életformát és a vele járó általános tárgyi, érzelmi nélkülözést. A félelmek és az idegenségérzés okait a gyerek- és fiatalkorban elszenvedett sérülések, hiányok mellett sokszor a többgenerációs szegénységben és az ebből következő iskolázatlanságban találhatjuk meg.

A hajléktalanok kapcsolataik elvesztésével milyen behozhatatlan hátrányba kerülnek a munkaerőpiacon, amely pedig, mint utaltunk rá, a társadalmi integráció egyik fő színtere. A munkahellyel rendelkezők nagy többsége tehát a személyes kapcsolatai, az ismeretségi hálója segítségével helyezkedett el. Ebbe a körbe tartozhatnak rokonok, barátok, ismerősök, volt iskolatársak, stb. Mindezeket a kapcsolataikat elvesztik a szociális elszigetelődés során. Így a társadalmi reintegráció lehetősége is a minimálisra csökken.

A hajléktalanság mint a nélkülözés maximuma, soktényezős folyamatok összhatásának a végeredménye. Egy-egy tényező önmagában senkit sem tesz hajléktalanná. Önmagában a munkanélküliség nem vezet hajléktalansághoz, és ez igaz a többi olyan tényezőre is – így a válásra, betegségre,  szegénységre, sőt a lakhatás megszűnésére és az alkoholizmusra-, amelyeket a hajléktalanság okaként szoktak emlegetni. A látványos közvetlen okok: a munkanélküliség, a válás, a szegénység stb. kiválthatnak hajléktalanságot, de csak úgy, hogyha összegződnek az egyén életében már korábban jelen lévő egyéb tényezőkkel. A hajléktalanság magyarázata sokkal inkább a személyiségfejlődésben rejlik. A félresikerült életek a szocializációs folyamatban – főleg gyermek- és fiatal korban – elszenvedett hiányokra, sérelmekre vezethetők vissza. A szeretet, a biztonságérzet, az örömteli emberi kapcsolatok, az önállóság lehetőségének a hiánya vezet oda, hogy az embernek később nem lesz ereje, önbizalma, cselekvési mintája ahhoz, hogy megbirkózzon a krízishelyzetekkel. Ha valaki a saját lelkében „otthontalan”, nagyobb valószínűséggel jut el a teljes nélkülözés, azaz a tényleges lakás nélküliség állapotába.

Az anyához való kötődés csecsemőkori kialakulásának hiánya a tapasztalatok alapján oda vezet, hogy a majdani felnőtt képtelen a tartós kötődésre, családalapításra. Az „ősbizalom” kialakulásának hiánya súlyos probléma. A hajléktalanok életútjait elemezve kiderül, hogy ezek a gyenge kötődési képességgel rendelkező emberek gyakran választanak olyan szakmát, megélhetési módot, amely folyamatos kilépési lehetőséget biztosít a kapcsolataikból. Viszonylag gyakran fordul elő pl. a magányos kamionozás, de néha ilyen célt szolgálhat a munkásszállóhoz kötött munkavállalás is, amely ugyancsak megkönnyítheti a kilépést a családi konfliktusból.

A szülőnek és a gyermeknek az a feladata, hogy megtanulják egymást kölcsönösen szabályozni, nehogy bármelyikük is öngerjesztő folyamatok áldozata legyen, és erőszakos követelésekkel lépjen fel. Az intézeti gyerekek világa nem hasonlít a családéra. A különböző személyek nem a gyerek igényei szerinti szerepet töltik be az életében,  felbukkanásukat és feladataikat a nevelők munkaidő beosztása határozza meg. Ahogy a csecsemőkori egyszemélyes kötődés sem tud kialakulni, úgy az újabb szereplők bekapcsolódása is csak torz formában lehetséges. Mindezek mellett a gyermekben saját fontosságának tudata sem alakulhat ki, hiszen olyan környezetben él, ahol ő csak egy a sok közül – nincs feltétlen szuverenitása. A hajléktalanok apái közül meglepően sokan voltak valamilyen erőszakszervezet: katonaság, rendőrség, munkásőrség tagjai. Az  állami gondozottak életében a szabálytanulás is csak torz lehet. Egy néhány fős család kapcsolatrendszerei helyett egy intézmény előírásaihoz kell igazodniuk.

A rideg, katonásan követelő apák erre a fejlődési szakaszra is nagyon károsan hatnak. Az ilyen apa mellett felnövő gyerek sokszor felnőtt korában is ott érzi magán az apja megvető pillantását, és ezért nem képes a saját teljesítményét objektíven megítélni.

A serdülőkorra az állami gondozott fiatalok már kifejlesztik magukban a világ gyűlöletét. Addigi élettapasztalataik következtében destruktívvá válnak önmagukkal, másokkal és a környezetükkel szemben.  

Kezd felsejleni előttük, hogy nemsokára az intézet falain kívül kell élniük csupa olyan ember között, akik mindenből többet és jobbat kaptak, mint ők. Az életük csupa szorongás, kisebbrendűségi érzés és agresszió, elutasítják azokat az értékeket, amelyeket elérhetetlennek tartanak.

A volt állami gondozottak számára nem jelent újdonságot a szociális izoláció és az intézményi, menedékhelyes, hajléktalanszállós élet. A hajléktalanok életének ebben a szakaszában általában is jellemző a szülőkkel való kapcsolat további romlása, az otthonról való menekülés, a korai házasság és az általános perspektívátlanság.

Ennek a fejlődési szakasznak a kudarcai már jórészt az eddigi szakaszok  diszfunkcióira épülnek.

A fiatal felnőtt korú állami gondozottak általában a stabilitást nélkülözve hányódnak a társadalomban. Gyakori a meggondolatlan családalapítás, amikor a gyerekek a „semmibe” születnek, így nagy valószínűséggel ők is állami gondozottak lesznek. Nagyon erős bennük a család és megállapodottság iránti vágy, de szocializációjuk sajátosságai miatt többnyire nem fejlődik ki a gyerekekkel kapcsolatos felelősségvállalás képessége. A külvilág felé mindenáron bizonyítani akarják, hogy alkalmasak az anya és apa szerepre, de belül nagyon bizonytalanok. Sokan közülük ragaszkodnak az intézményi élethez (munkásszálló, katonaság, kórház), miközben nagyon rossz véleményük van róla. Sokan vonzódnak közülük a biztonsági őr pályához. Valószínűleg a bennük felhalmozódott agresszió feltételezett kiélési lehetősége, a munkakör egyértelmű feladatai, világos alá- és fölérendeltségi viszonyai és a hatalomból való részesedés illúziója csábítja őket. Ez az életszakasz, a vizsgált életutak jelentős részében már hajléktalanul telt el.

A hajléktalanok között kevés az idős ember. Nagyon ritka, hogy valaki öregkorára válik hajléktalanná, aki pedig fiatalabban válik azzá, az csak ritkán ér el magas kort. A hajléktalanság megöli a lelket és a testet egyaránt. A hideg, a piszok, a rossz táplálkozás, az alkohol, amelyek szükségszerű alkotóelemei ennek az életformának, betegségekhez és korai halálhoz vezetnek. Nagyon gyakoriak a pszichés betegségek is. Az ember társas lény. Ha nagyon kevés szállal vagy egyáltalán nem kötődik a világhoz, akkor eltorzul a személyisége, és csak a legalapvetőbb biológiai  szükségleteit kielégítő, vegetatív lénnyé degradálódik.. Teljes apátiába süllyed.

A megaláztatások, az eltaszítottság, az undorodó pillantások a test és lélek elsorvadásához vezetnek.

Mikor az utolsó szál is elpattan, ami még a világhoz köti, a hajléktalan a hozzátartozók minden embernek kijáró gyászban sem részesülhet: azonosítatlan holttest lesz belőle, még egy utolsó kényelmetlenséget okozva a hatóságoknak.

Kimondhatatlanul és mélységesen egyetértek Breitner Péter gondolataival.


1 Bényei Zoltán-Gurály Zoltán-Győri Péter-Mezei György: Tíz év után Esély 2000/1. 62-96. oldal

[2] Breitner Péter: A hajléktalanná válás lépcsőfokai Esély 1999/1.. 84-109. oldal

 



Alle Rechte vorbehalten / All right reserved / Minden jog fenntartva: FENYPRESS 2012